Ez egy elég összetett kérdés. Mindenki törekszik a maga módján haladni, fejlődni az életében, a saját világában. Életünk kezdeti szakaszaiban a legnagyobb hatással szüleink vannak ránk. Ami lényeges, az
a szülőktől jön: ilyen a FOGANTATÁS előtti idő, a FOGANTATÁS, a SZÜLETÉS és az ezt követő 1 év. Ez az időszak nagyon meghatározó a további életünkre, mert itt kapja meg mindenki azt a bizonyos „túlélő” csomagot, programot indulásként.
Munkám során több olyan emberrel dolgoztam együtt, akik valamiért nehezteltek édesanyjukra vagy édesapjukra. Úgy érezték gyermekként, hogy mindaz, ami jól esett volna, nem kapták meg. Vágyódtak az alap szükségleteik iránt, legyen az a harmónia, a nyugalom vagy a szeretettel teli, biztonságot adó otthon. Sok esetben nagyon mély és fájdalmas sebeket gyűjtünk össze gyermekkorban, amit az ember felnőttként is cipel, hordoz magával. Valahol tudja, ám rég elfelejtette, kiesett a tudatából.
Ezért úgy él, hogy ezzel nem foglalkozik, valójában azért, mert azt tanulta meg, hogy ez nem is lényeges. Hiszen, ha a szüleim nem mutatták meg, hogy miként kezelünk egy nehéz helyzetet, akkor nem tudjuk, azt hogyan is oldjuk meg elég jól. Ezért, többnyire az emberek többsége nincs megelégedve azzal, amit a szüleitől kapott.
Mindazok, akik gyermekként titokban önmagukban vagy hangosan kimondták a következő mondatot:
Ők, elfordulnak az élettől, ahogy az van, üresnek, támasz nélkülinek érzik magukat, és így nem találnak békét önmagukban.
Néhány ember fél, hogy nehogy olyan legyen, mint a szülei, mert nem tudja elfogadni azt, ahogy ők élnek. Pedig minden gyermeknek magára kell vennie szülei rossz oldalait is,
mert a legfiatalabb generáció egyik tudattalan feladata, hogy átvegyen családi terheket, fogadalmakat, karmákat, hogy könnyítsen az őt életben tartó szüleinek. A családi generációban eltitkolt dolgokat a gyermek fogja megmutatni, hogy tudatosuljon, és szembesüljenek vele.
Úgy viselkednek, mintha választhatnának, és az életnek csak azt a részét kellene elfogadniuk, melyet kedvelnek.
Ha félünk attól, hogy átöleljük az élet egészét, a jó dolgokat is elveszítjük.
A probléma feloldásához érdemes tudni, hogy amíg az egyik szülőt teljesen kiiktatod, kitolod, „kitagadod”, addig a családi rendszerben a gyermek-szülő kapcsolat hiányos lesz. Valójában, ami ellen harcolsz, küzdesz, az érzelmileg megköt, vagyis nem lehetsz mentes tőle. Mert minden cselekedet energiával töltődik meg és visszahat a létrehozóra.
A szülők elfogadása azt jelenti, hogy vannak dolgok, viselkedések, amik értékrended szerint nem férnek bele és így nem érthetsz velük egyet. Ez az első lépés a korábbi benső konfliktus feloldásához. Amikor ezt kimondod, megemészted, helyreteszed magadban, akkor elkezdődhet a befogadása, integrálása, beépítése a személyiségedbe. Mindenki a saját sorsáért felel. Sokszor azt nevezzük jónak, ami kényelmes számunkra, és azt rossznak, ami kényelmetlen. Ám ez egy olcsó módja a megkülönböztetésnek.
Minden lélek egy irányba, a forrás felé halad.
Egy gyermek csak akkor tud tisztában lenni önmagával, és akkor találhatja meg egyéniségét, ha a szüleivel lévő kapcsolatrendszerrel tisztában van. Tudja erősségüket, gyengeségüket, sémáikat és a berögzült működési, megküzdési módjaikat. Látja szüleit, miben fejlődnek és miben nem. Ez egy nagy segítség önmagának, így felismeri, hogy miben fontos fejlesztenie magát, mert felelősségteljes és tudatában van annak, hogy ő a szülei részeinek egybeforrott egysége, belőlük van. Ezért tudja, hogy a munka része rá hárul és átírja a számára hiányos, hátrányos mintákat. Ez azt jelenti, hogy mindkettőjüket elfogadja, szereti olyannak, amilyenek.
Ha van egy anyánk (megélései, megérzései, viselkedése felkészítenek minket a családi élet kihívásaira), olyan, amilyen, és pontosan a megfelelő számunkra, úgy ahogy van. Nem szükséges, hogy más legyen. Mert nem erkölcsi tulajdonságok alapján lesz valaki apa vagy anya, hanem egy bizonyos beteljesítéssel, amely előre adott.
Elég jó állapot, szint az, ha eljutunk a feltárási, megértési, fejlődési folyamatunkban addig, hogy megengedjük már magunknak, hogy hálásak legyünk, amiért pont az a férfi és az a nő találkozott össze annak idején, akik ma a szüleink.
Ha elképzeled, hogy mélyen meghajtod a fejed a szüleid előtt, és ezt mondod nekik:
„Az élet, melyet adtatok, teljes értékében eljutott hozzám, azon a teljes áron, amibe ez nektek, és azon a teljes áron, amibe ez nekem került.
Elfogadom mindazzal, ami vele jár, minden korlátozottságával és lehetőségével.
„Igen, ti vagytok a szüleim, olyan vagyok, mint ti, és olyan is lehetek. Egyetértek azzal, hogy ti vagytok a szüleim, annak mindent engem érintő következményével.”
Az apa és az anya elfogadása azok tulajdonságaitól független és gyógyító erejű folyamat.
Bárki, aki megteszi ezt az elismerő lépést, teljesnek és békésnek érzi magát, mert a spirituális SZÍV KINYÍLIK.
Mikor van helyén bennünk egy történet?
Akkor, amikor megéljük a teljes békét és nyugodtan vagyunk benne a helyzetben.
Tehát nagyon fontos, hogy felderítsük, feltárjuk és helyrerakjuk magunkban édesanyánkkal és édesapánkkal lévő kapcsolatunkat.
Azok, akik életük első hónapjaiban, éveiben kötődésvesztést szenvednek el, mert a számukra fontos személyek fizikailag vagy érzelmileg elérhetetlennek bizonyultak, vagy csak ritkán és kiszámíthatatlanul voltak elérhetőek, a felnőttkori társkapcsolataikban ugyanazt a magányt, elhanyagoltságot, elhagyatottságot és kiszolgáltatottságot élhetik meg, mint gyermekként. Ez több társkapcsolati problémák fő okozója. Mert amikor összeköltözünk a társunkkal…
Hányan is költözünk össze?
Energetikailag, tudattalanul hatan. Mert mindenki a saját szüleit „viszi” magával és megérkezik a láthatatlan bőröndjével a kapcsolatba. Aki nem dolgozott ezen, az a társkapcsolatában biztos, hogy a megoldandó feladataival, szembesülni, melózni fog. Mert szüleink után, a társunk a legnagyobb tanító az életünkben.
