irodalomórán fel kellett olvasnia egy verset, a kisfiún ismét úrrá lett a félelem. Hogy a lehető leggyorsabban túl legyen a feladaton, hadarni kezdett. Idegessége miatt azonban nem tudott odafigyelni, és elhibázta a szöveget. Amikor az egész osztály rajta nevetett, szégyenében a maradék önbizalma is megsemmisült. Emiatt még többet szorongott, rengeteg krízist élt meg, és számtalan tapasztalaton ment keresztül. Szenvedett, harcolt, ellenállt, megjárta az érzelmek magasságait és mélységes bugyrait. Az egyedüllét hullámain lavírozott, próbált megállni a kihívásokkal teli élet szörfdeszkáján, de túl nehéz feladatnak bizonyult. Ahogy teltek-múltak az évek, úgy érezte, nem halad semerre, sőt, minden csak egyre rosszabb lesz. A magány pocsolyájában tapicskolva abban reménykedett, hogy valaki előbb vagy utóbb észreveszi és segít rajta, mert ezt egyedül képtelen megoldani.

Olyan kérdések kavarogtak a fejében, hogyan lesz valaki felnőtt? Mit kell tenni ahhoz? Válaszok reményében elkezdett önfejlesztéssel dolgozni magán, mert más kiutat nem látott a pokolból. Pszichológiával, filozófiával és agytudománnyal foglalkozó könyveket olvasott, tömérdek képzésre, táborba, elvonulásra járt. Végig az motiválta, ha másnak sikerült, neki is sikerülni fog. Hiszen ő is emberből van!  

Valóban sikerült! Idővel az egykor szorongó kisfiú magabiztos férfivá érett, és megszállott személyiségfejlesztővé vált. Az ő meséje az én történetem. Most már több mint 10 éve haladok az önismeret útján, folyamatosan keresek, kutatok, elemzek, kísérletezem, beállítódásokat váltok, figyelem magam.

Jó pár évvel ezelőtt – egy reggeli légzőgyakorlat közben – eszembe jutott egy könyv címe, amit kb. 7 évvel ezelőtt olvashattam: Hogyan legyünk felnőttek egy párkapcsolatban? Ebben az időben többnyire az foglalkoztatott, hogy mitől férfi a férfi? Ekkortájt kezdtem el táncolni is. (Ahogy írom ezeket a sorokat, mosolyogva emlékszem vissza arra az időre… Arra a mozgásra, ami helyenként elég suta volt.) A tánc egyidős az emberiséggel. De vajon miért szeretnek táncolni az emberek? Mit ad nekik? Vajon a romantikus filmekben miért mutatják a Férfi és a Nő erotikától túlfűtött, izzó táncát? Ezek a kérdések foglalkoztattak a táncórákon, és az, hogy mit keresek én a táncban? Ezekre szerettem volna egy olyan választ találni, amely segít megérteni az egészet, amely által összeáll bennem egy új kép, egy új szemlélet a táncról, a Férfi és a Nő kapcsolatáról, az életről. 

Szabadidőmben szeretek erdőben sétálgatni, szemlélődni, tóparton üldögélni, megpihenni. A csend, a nyugalom nagy hatással van a lelkemre. Egyik alkalommal, amikor az újperinti erdőben üldögéltem és csodáltam a természet hangjait, hirtelen bevillant egy szó: lélekjelenlét. Annak a pillanatképnek az élménye azóta is élénken él bennem: a fa illata, a lúdbőr, ahogy kirázott a hideg, és végigfutott a testemen. Akkor, ott, egy szempillantás alatt rádöbbentem, hogy a tánc folyamatában benne van a szeretetnek mind az öt alkotóeleme: az odafigyelés, az elfogadás, a megbecsülés, a gyengédség és a megengedés. Ezeknek az alkotóelemeknek szintjeik vannak, és minden ember az életszakaszának, tudatosságának megfelelően más-más szinten lehet. 

Összeállt bennem és megértettem: ha mind a két fél, a Férfi is és a Nő is kizárja a külvilágot, és önmagukra fókuszálnak, akkor együtt megélik a „mi”-t, a folyamatban eggyé válnak, összeolvadnak, mert mindketten a saját lélekjelenlétükben vannak. Nincs tér, nincs idő, csak a most pillanata. Én magam válok a tánccá, felbukkan a bennem élő zseni, és hagyom szabadon áramlani. Lélekből táncolok. Abban különbözik a táncos a tánctól, hogy az előbbi aggyal csinálja, az elméjében van. Elég, ha az egyik fél „fejben van”, és nem lélekből táncol, ez a másikra is hatással lesz. Ekkor csak két fél táncosról beszélhetünk. Mert leválasztódott a szív, hiányzik az ereje, energiája. Ahhoz, hogy táncosként újra összekössük a kettőt, elengedhetetlen az önismeret útjára lépnünk és elkezdeni összetenni magunkat. A zseni elvezet önmagunk egységéhez, ám csak a csendben, a jelenlétben hallható meg, és bontakozik ki. A fejlődés változással jár. Összekötni a szívet és a fejet lemondás útján (jógában vairágya) lehet. Épp akkor, ott lemondok a vágyról, hogy a társamat tudjam követni. Lemondok a megfelelésről, hogy sikerüljenek a lépések, hogy emlékezzek a figurára, hogy vezethető legyek. Elengedem a vágyat, hogy a táncpartnerem elégedetté tegyem, hogy úgy érezze, tudott velem egy jót táncolni. Erről ott képes vagyok dönteni, és megengedem magamnak, hogy flowban legyek: „Lesz, ahogy lesz. Egy életem, egy halálom.” Ezt a gyakorlatba átültetni csak rendszeres gyakorlással, beleengedéssel lehet. Így egyre jobban összekötődik, kialakul a fej (elme) és szív (lélek) közötti (energia)kapcsolat. Ekkor jelenik meg az erő, ami eddig is ott volt, csak más irányba áramlott (agyalásra). Ezt a megélt állapotot hívjuk úgy, hogy összeolvadás, odaadás, szabadság (jógában samádhi létállapot).

„Tánc közben varázslat vesz körül. Minden összeáll. A világot pedig harmónia uralja. És egyetlen tökéletes pillanatig minden porcikáddal azt érzed, hogy élsz. De ahhoz, hogy táncosként megélj, olyan dolgokon kell keresztülmenned, amik már nem tűnnek annyira varázslatosnak.” (Step Up 5. – All In c. film)

Miért írtam le mindezt? Mert a világ olyan, mint egy táncszínház.  Ha elemeire bontunk egy táncfolyamatot, rögtön feltűnik a hasonlóság: Ott vagyok a térben, körülnézek, választok, felkérek, kísérek, keretet adok, együttműködök, hibázok, mosolyogva újra próbálom, eltávolodok, közeledek, üdvözölök, gyengéden ölelek, visszakísérek, majd meghajolva elköszönök. Olyan ez, mint a mindennapokban megélhető, elég jól működő partnerkapcsolat. Legalábbis szándékunkban áll az életünkben valamilyen mértékben efelé közelíteni, ilyen irányban haladni.

A tánc tökéletesen bemutatja a társkapcsolat elemeit. Ezeken érdemes dolgozni. Ebben  mentorálom, kísérem lépésről lépésre, alkalomról alkalomra a hozzám forduló embereket immár 7 éve az életvidító óráinkon. Együtt játszunk, sírunk, haragszunk, neheztelünk, nevetünk. Szeretem előhozni a felnőttekből a gyermeki énjüket, felkutatni a „kis” zsenit. Mindenkinek van ilyen zsenije! Csak ráfordított idő kérdése, hogy „felnőjön”! 

A szándékom az, hogy ráébresszem a hozzám fordulókat: a tudást önmagukban keressék! Ez az én igazi, nagy küldetésem! Az emberek rettegnek attól, ami bennük van, pedig csak a benső világukban találják meg a válaszokat.

Mindenben önmagunkat ismerhetjük meg. A tánc megtanított engem férfiként működni. A partneremmel kapcsolódni, majd elégedetten, jókedvűen elköszönni, és a folyamat végén lezárni, hálássá, elégedetté válni. Azóta minden táncot eszerint élek meg, legyen az bárhol, bármikor.