A mantra beavatás óta...

Évek óta mióta elindultam az úton, csak figyelek, miközben jövök és megyek a világban, és mégis még mindig elérnek… helyzetek és emberek, akik-amik újra és újra térdre kényszerítenek. Pedig már azt hittem túl vagyok rajta… A meglévő helyzet, azt üzeni, hogy térdeljek le, fejemet hajtsam előre. Azt várja tőlem, hogy kérdőjelezzem meg, az érzéseim, az adott helyzetet, vagy a sorsot, Istent…

mantra

Térdelek és kérem a Mindenséget, segítsen, hogy megértsem. Segítsen megérteni, hogy mi történik éppen, s hogy miért történik velem, most mindez? Mit üzen nekem ez a helyzet ez az állapot?! Leülök várok! Nem kapok választ. Elindulok befelé, most már magamban keresem. Keresem a hibákat, hogy hol és mit „rontottam el”. Egyedül vagyok, csendben vagyok, hallgatok. A csendben keresem a válaszokat. Meditációs gyakorlatot végzek! 

Egyszer csak megszólal bennem egy hang:

“ALÁZAT…”

van akivel együtt született, valakiben megszületett. Sokáig még a fogalmat sem ismertem.
Alázat, ami szükséges az élethez és a térdre kényszerítő helyzetekhez.
Alázat, ami szükséges a magam fajtának ahhoz, hogy ne meneküljön el, ne adja fel.
Alázat, hogy megértsem és elhiggyem, hogy annak, hogy létezem, és teszem amit, és ahogyan tudok éppen, az értékes és van értelme. Mert most pontosa ezt tudom tenni ebben az élethelyzetemben.

Tehát azt mondja a belső hang „Alázat…” hajoljak még mélyebbre, legyek még megértőbb, adjak még többet magamból!

Azt veszem észre, hogy már nem is térdelek, hason fekszem a földön, arcomon könny és veríték cseppjei folynak le… szenvedek. Kutyául szenvedek. Elszenvedem. Megszenvedem.

Várom, nagyon várom, a megváltást, hogy megérkezzen, s azt mondja a hang:

„ÁLLJ FEL!”

Tovább ülök! Egyedül vagyok, egyedül maradtam, itt senki más nem lehet velem. Aki szeret azért nem, mert fájna neki, amit lát, fájna neki, hogy ennyire fájok éppen. Aki nem szeret, az meg azért nem lehet itt, mert nem kaphatja még ezt is még tőlem… nem adhatom oda ezt is neki, hogy megmutatom mit okozott bennem ez a helyzet.

Egyedül vagyok a saját kietlen pusztaságomban, szenvedek. Fáj mindenem, fáj minden FELISMERÉS. Kimondott és ki nem mondott szavak, befejezett és befejezetlen mondatok. Az életem, egyes egyedül az enyém, amit én választottam pár évtizede, valahol odafent.

Váratlanul felbukkan bennem a kérdés:

Valóban ezt választottam, ilyen életet szántam magamnak? Hol és mit hibázok el?

Segítek, szolgálatot adok és támogatok. Még mindig mellette vagyok! Szeretek és szeretetből kapcsolódom, ahogy éppen tudok. Megértek és elfogadok. Megbocsátok, és újra lehetőséget adok. Felállok, és újra nekiindulok. Mert tudom, hogy képes vagyok megcsinálni, végigcsinálni. Mert szívem mélyéről érzem, hogy szeretem. Ekkor újra térdre rogyok, újra a földön vagyok. Belül érzem, hogy ez a sorsom?! Ki mondja ezt?

Hallgatok, válaszra várva! A válasz csak nem érkezik, így azt is gondolhatom, hogy mindezt csak én mondom. Én hiszem, hogy így kell hozzáállnom és ez a sorsom. S ha én gondolom, akkor én változtathatok. Változtathatok a hozzáállásomon, a látásmódomon, a beállítódásomon. Mert van szabad akaratom és választásom!

Az elmúlt egy hónapban belülről átalakultam, megváltoztam. Magam csak megfigyelője vagyok ennek a folyamatos változásnak. Most elhatároztam, felállok, és mostantól fogva, mindenkit megtisztult szívvel(lélekből) szeretek és szeretetből kapcsolódom. Segítek, támogatok és ezzel szeretetet adok. Megértem és türelemmel, elfogadom a helyzetem. Én teremtettem, ezért csak is én oldhatom meg, én bocsáthatok meg és én adhatok újra lehetőséget. Felállok és nekiindulok, mert meg tudom csinálni!

Másként, mint eddig, nem bármikor, és bárkinek, vagy akárhogyan. Úgy, hogy ÉN is ott vagyok benne, mert így, nekem is nagyon jó. Már nem csak téged, látlak, már látom magamat is, és mostantól magamból kiindulva kapcsolódom. Megtanultam a leckét, hosszú évekig tartott, ám most megtanultam örökre. Végérvényesen, mindenkorra!!!

„Minden pillanatban, adj szeretetet az embereknek” és leginkább ezt akkor teszem, amikor duzzog, követel, ítélkezik és elvár. Békésen rámosolygok (ez hormonális változást indít el bennem), megtanítom magamat arra, hogy ez a cselekedet az én testemre is hatással van. Adok és kapok. Úgy ahogy tudok.

Most már tudom, hogy nem láttam magam évekig, nem éreztem a fájdalmakat, amiket mások és a helyzetek okoztak vagy én okoztam nekik. Most már tisztán látom! Érzem és felismertem, hogy van már bennem elég alázat az élethez. Ezt hálásan köszönöm!

Tapasztalom, hogy itt vagyok a földön és állok. Elindulok, teszem sorban a feladataim, amiért leszülettem. Nyitva a szívem ajtaja újra! Megbocsátok, és újra lehetőséget adok. Mert bátran merek felejteni és újra belevágni az életbe… „veled”.

Én, Én vagyok végre! Elindultam, s hogy találkozunk-e akár egyetlen pillanatra is, az nem függ mástól csak a hozzám való viszonyulásodtól. Ha szeretet van a szívedben, szeretet van benned, akkor találkozunk.

Én hiszek abban, hogy véletlen találkozás nincs! Akiknek egy az útjuk, a sors összehozza őket és mindig ad új lehetőséget. Addig egy a feladatom. Dolgozni magamon elfogadni, megérteni, elengedni és FELEJTENI. Ezt most megteszem kompenzálás nélkül. Egyedül és türelmesen várok, hogy amikor eljön a pillanat, és „véletlenül” újra találkozunk! Én tiszta szeretettel tudjak kapcsolódni hozzád.  

Megbocsátok, és újra lehetőséget adok. 

„Régen, ha valami elromlott, szépen megjavították, nem pedig eldobták.”

Én vállalom a munkát, a kihívást, hogy meggyógyítsam a sebeimet és begyógyítsam sebeidet.  “EGYÜTT MINDEN KÖNNYEBB!” Ehhez kitartásra, türelemre, sok sok gyakorlásra és időre van szükség. Én hiszek magamban és az élet igazságosságában!

Szeretlek Élet!

További blog cikkek

Eletvidito-muhely-logo

Elérhetőségek

Megértés Cselekvés Központ

Gombos Richárd Roland

Email: gombosrichard@megerteskozpont.hu
Mobiltelefon: +36 70 560 46 99